SZÜLŐKRŐL. ANYÁKRÓL, APÁKRÓL, NAGYSZÜLŐKRŐL ROVAT... Olvasmányainkból merítünk.
Az írónő férjével visszalátogat Birkenauba, a fogolytáborba, ahova a II. világháborúban deportálták zsidó származása miatt. És visszaemlékezik mikor látta utoljára édesanyját:
"Anyám belém karol. Egymás mellett haladunk. 'Gombold be a kabátodat - mondja. - Húzd ki magad.' Ismét itt vagyok, abban a képben, amely az életem legnagyobb részében kitörölhetetlenül ott volt bennem: három éhes nő gyapjúkabátban, egymásba karolva egy kopár udvaron. Anyám. A nővérem. Én.
Azt a kabátot viselem, amelyet azon a áprilisi hajnalon vettem magamra. Vékony vagyok és lapos mellű, hajamat a kendőm alá gyűrtem. Anyám ismét lehord, hogy húzzam ki magam. 'Nő vagy már, nem gyerek.' - mondja. A megvan a célja a nyaggatásnak. Azt akarja, hogy meglátsszon rajtam a tizenhat évem minden egyes napja, vagy még több is. A túlélésem múlik ezen.
És mégis, ha az életem múlna rajta, sem engedném el anyám kezét. Az őrök mutogatnak, és előretaszítanak. Lassan araszol előre a sorunk. Megpillantom előttünk Mengele fáradt, karikás szemeit, meg a foghíjas vigyorát.
Vezényel. Lelkes vendéglátó. 'Beteg valaki? - kérdezi féltő gondossággal. - Elmúlt negyven? Fiatalabb, mint tizennégy? Balra, menjen csak balra.'
Ez az utolsó esélyünk. Hogy beszéljünk egymáshoz, hogy megosszuk egymással a hallgatásunkat. Hogy megöleljük egymást. Ezúttal tudom, hogy ez a vég. És még így is elbukom. Csak annyit szeretnék, hogy anyám rám nézzen, és soha többé ne forduljon el tőlem. Mi ez, amit újra meg újra követelek tőle, miféle lehetetlen dologra vágyom? Mi következünk. Dr. Mengele feltartja az ujját. 'Ő az anyád vagy a nővéred?' - kérdezi.
Belekapaszkodom anyám kezébe, Magda a másik oldalról átöleli. Bár egyikünk sem tudja mit jelent az, ha balra vagy ha jobbra küldenek, anyám megérezte, hogy elég idősnek kell látszanom ahhoz, hogy élve túljussak az első szelekción. Anyám haja ősz, de az arca olyan sima, mint az enyém. Könnyedén a nővéremnek lehetne nézni. De nem gondolok bele, melyik szó védené meg: 'anya' vagy 'nővér". Egyáltalán nem gondolkodom. Csak érzek, testem minden egyes sejtjével, ami szereti őt, aminek szüksége van rá. Ő az anyám, az anyukám, az én egyetlen anyukám. Így hát kimondom azt a szót, amelyet egészen idáig igyekeztem száműzni a tudatomból, a szót amire nem hagytam emlékezni magam, egészen mostanáig.
'Az anyám' - mondom.
Abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyja az ajkamat vissza akarom szívni. Túl későn értettem meg a kérdés lényegét. 'Ő az anyád vagy a nővéred?' 'A nővérem, a nővérem, a nővérem'" - akarom kiáltani. Mengele balra küldi anyámat. Ő pedig csatlakozik a sor végére, követi a kisgyermekeket és az időseket, a várandós anyákat és azokat, akik kisbabájukat tartják a karjukban. Utánamegyek. Nem hagyom, hogy eltűnjön a szemem elől. Anyám felé kezdek futni, de Mengele megragadja a vállamat. 'Nagyon hamar viszont fogod látni az anyádat.' - mondja. Engem jobbfelé taszít. Magdához. A másik oldalra. Az életbe.
'Anya!' - szólongatom. Újra elválasztottak bennünket egymástól, az emlékképemben is, csakúgy, amint az a valóságban is történt, de nem fogom engedni, hogy az emlékképemben is falakba ütközzem. 'Anya!' - mondom. Nem fogok megelégedni a tarkójával. Látnom kell az arca sugárzó fényességét.
Megfordul, és rám néz. Szilárd pontként áll a körülötte menetelő többi elítélt folyamában. Érzem a ragyogását, szépségét, amely több mint szépség, és amit gyakran rejtett el a szomorúsága és a rosszallása mögé. Látja, hogy őt figyelem. Mosoly jelenik meg az arcán. Apró mosoly. Szomorú mosoly.
- Azt kellett volna mondanom, hogy a nővérem vagy. Miért nem mondtam, hogy a nővérem vagy? - szólítom meg az évek távlatából, hogy a megbocsátását kérjem. Arra gondolok: ezért tértem vissza Auschwitzba. Hogy a helyes döntést hozzam meg. De nem mondhatja ezt, és még ha így tenne is, nem hinnék neki. A náciknak meg tudok bocsájtani, de miképp bocsássak meg magamnak?"
kép forrása: net
